Poros, szürke monotonsággal indul a nap. A redőny le van húzva, alig látok az orromig, egyetlen vékony csíkban bukdácsol át a fény a kinti világból. A porszemek olyanok, mint a reggeli csúcs a metrónál: az egyik idegen jobbra, a másik balra, egymásnak ütköznek, aztán szállnak is tovább a végtelenségbe.
Résnyire nyitott szemmel, komótosan húzom fel a redőnyt. Vagyis húznám, mert ez a szar megint beakadt. Párszor meg kell ilyenkor rángatni, aztán jobb, mint új korában (dehogy az). Kicsoszogok a konyhába. Anya már egy órája kint van. Felkeltem, amikor a tisztítószertől száraz kezét kihúzta az enyéim közül, mindezt olyan óvatossággal, mintha az élete függne attól, hogy felébredek-e rá.
A kakaós doboz már az asztalon van. Sárga színű, henger alakú és egy barna, kopott nyúl éktelenkedik rajta. Csúnya, meg hát már régi is, de ettől függetlenül nagyon szeretem. Rá van írva, hogy 2 kanál kakaóport kell a tejbe rakni. Természetesen tojok rá, sunyiban mindig még 3-mat beledobok a piros pöttyös bögrémbe, amikor anya nem látja.
Miután megittam az aznapra járó cukorbombát, beszervírozom apa feketéjét az ágyba. Mindig nagyon nehezen kel fel, úgy kell erővel lökdösni, hogy azért már 8 óra fele illik feltápászkodni.
Apának rövid, fekete haja van. Anyánál kb. egy fejjel alacsonyabb, de így is 170 centi. Vékony, szép ajkú és kék szemű. Szembetűnő közöttünk a hasonlóság, mintha nem is Anyám, hanem Ő szült volna meg. De szerencsére azért nem. Nagyon szeretjük egymást. Olyan kötelék van köztünk, amit a papa ágvágójával sem lehetne elvágni, pedig az igazi férfiembernek való szerszám. Egymáson csüngünk, mint két kis óvodás. Együtt járjuk télen-nyáron a Duna-partot, rohangálunk a mezőn és kacsázunk az öbölben. Ő a legjobb barátom, én meg az övé. Megbeszéltük, hogy ez örökre így lesz, csak akkor még nem tudtuk, hogy ezt a fogadalmat egyikőnk sem tudja majd betartani.
Apa fél 9-re jár a dolgozóba és hétköznap késő este ér haza. Én az oviba, anya pedig szintén munkába megy, csak ő 9-re. De ma csak apácska ment el otthonról.
Én egész nap a tévé előtt ülök és a Teletabit bámulom. Igen, all day. Anya utálja, szerintem legszívesebben belenyomná a fejüket a tabi pudingba, de sosem mond semmit, csak nagyokat sóhajtozik, mikor be kell raknia a kazettát. Egyszer viszont megemlítette, hogy nem érti, miért nem a Mézgáékat nyomatom ennyire… Nos, azért nem, mert hiába fújom kívülről a főcímdalt, a mezőn visítozva rohangáló űrlényszerű izék valljuk be, sokkal érdekesebbek.
Anya a ruháinkat csomagolja, de nem nagyon foglalkozom vele, mert biztos megint adakozunk. Áthívja Etusékat is (szeretett nagynénémék), hogy majd segítsenek elvinni a cuccokat.
Délután van. Az éneklő Teletabik és a csörgő zsákok háttérzaja egy pillanatra az ajtó zárjába csúszó kulcs lesz.
Folytatása következik…
kép forrása: mentalfloss.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: